Színház Muzsika Makám ideje A(Turi Gábor)

Színház Muzsika

 

Makám ideje

A(Turi Gábor)

 

A felcím ezúttal kissé megtévesztő: a Makám együttes Divert Time Into (szó)játékos című CD-je nem jazz. Pontosabban: nem csak Jazz. Még pontosabban jazz is. A legpontosabban: világzene. Az 1984 óta létező Makám dacol a korral. Nem (poszt)modernkedik, nem lebont, hanem építkezik. Építőanyagaik között olyanok találhatók, mint a ritmikai aszimmetria, az indiai klasszikus zene metrikus struktúrái, a perzsa-arab dallamkészletek, a relatív tizenkétfokúság, a repetitív jelleg, a hoketuselv és a modern jazz. A habarcs pedig, ami azt a sokféleséget összetartja és egységbe foglalja – hogy haladjunk a korral: szintetizálja – nem más, mint a muzsikusok egyénisége, zenei érzéke.

A világzene nem Tinódi Lantos Sebestyén, de nem is Erkel Ferenc korának találmánya. A kommunikáció, a különböző kultúrák érintkezésének, egymásra hatásának lehetőségét a huszadik század második fele hozta el. Ez a változás kisebbfajta tudati forradalommal ért fel, hiszen elérhetővé, bejárhatóvá tette azokat a tartományokat, amelyek azelőtt távolinak, egzotikusnak számítottak. A világzene egyúttal – hogy nagyon benne legyünk a korban – a másság elismerésének és tiszteletének megnyilatkozása, hiszen az alkotó kilép saját meghatározó zenei kereteiből ahhoz, hogy más zenei világot magába szívjon. Ez tudatosságot feltételez; kérdés, hogy a folyamat hogyan és mikor jut el az ösztönösségnek arra a fokára, amely a szintézist a lélegzetvétel természetességével teremti meg.

A Makámban különböző zenei hátterű muzsikusok találkoztak. Vannak köztük klasszikus képzettségűek, mások a folklór ismereteivel jöttek, s akadnak olyanok is, akik a jazzben jeleskednek. A csoport a különböző korok, népek zenéjében fellelhető közöset, az eltérő zenei eszközök együttes alkalmazhatóságát kívánja bemutatni a új minőség teremtésének reményében. Mi lehet a közös ebben a sokféleségben? Talán a zenéhez, a zenei kifejezéshez fűződő bensőséges kapcsolat.

 

 

 

 

A Makám zenéje megkomponált (valamennyi darab Krulik Zoltán gitáros szerzeménye), ilyen értelemben időtlenített, de teret enged a rögtönzésnek, tehát a pillanat hatásának is. A kötöttség és a szabadság viszonya az európai klasszikus zenét kivéve minden zene alapkérdése. Az improvizáció nemcsak a jazz velejárója; bőven élnek vele népzenék, s alkalmanként a kortárs zene is. A Makám improvizációi nem a jazz hangsúlyeltorlásaira, hanem ostinato basszusmenetekre és a beemelt etnikai zenék aszimmetrikus ritmusaira épülnek. A rögtönzés különleges képességeket kíván, s a Makám rendelkezik ilyen muzsikusokkal. Szaxofon, oboa, kaval – jazz, klasszikus zene, folklór. Három szuverén világ, itt mégis egységet alkotnak. Grencsó István személyében kitűnő jazzszólista csatlakozott az együtteshez, de nagyszerű társa oboán Juhász Endre, míg Thurnay Balázs kavaljátéka az egzotkimot, Krulik Zoltán disszonáns gitárakkordjai a huszadik századot hozzák a hangzásba.

 

Ez az zene nem erőszakos: a lassú építkezés, a távlatos kibontakozás zenéje. Cizellált szerkesztés, artisztikus előadásmód és a keleti zenék önmagukba visszatérő variációsorait idéző, szemlélődő karakter jellemzi. Az esztétizáló hajlam persze azzal a veszéllyel jár, hogy a kifinomultság finomkodásba vált, az életesség helyébe mesterkéltség lép. A Makám tagjai jó érzékkel állnak meg a határon. Világokat elegyítenek, miközben kultúrát teremtenek: a nyitottság kultúráját. Ez az ún. világzene legnagyobb problémája. A kategorizálásra hajlamos hallgató zavarba jön az egymástól különböző, mégis együttesen jelentkező eredők értelmezésekor. Hogyan kerül egy kalap alá a kelta zene, a jazz és a relatív tizenkétfokúság? Ki ebben, ki abban utazik, ki meg nem megy sehová. Túl sok a kötelező tananyag, a kultúrkényszer ezen a földön, hogysem bárki könnyedén képes volna függetlenedni a beprogramozott utasításoktól, és a közvetlenségében hatni hagyni zenét, az ismeretlen hangfolyamot. A keleti bölcsek tudtak valamit, amit a Nyugat azóta is hasztalanul keres. A Makám tagjai közel kerültek a megoldáshoz: számukra a világzene már nem a másság, hanem az azonosság megtestesülése. (Fraglie)

vissza